A hajnali rigók még mélyen aludtak, amikor megébredtem, kipattant a szemem. Az első ébresztő gondolatom, a kirándulás kiugrasztotta az álmot a szememből. Nem volt szűkség csergőórára. Morgolódott is a családom, miért kelek ilyen korán, hisz van még bőven idő az indulásig.
Nyugtalanított nagyon az előző napi esős idő, aggódtam, nehogy egész nap csurogjon a nyakunkba a víz, mert akkor a ködfelhők eltakarják a Békási szoros szikláit, amelyeket csak képről ismertünk. Előre készültünk az oszival a kirándulásra, megbeszéltük az útvonal nevezetességeit, képanyagot gyűjtöttünk. És mit ad Isten? Mire a Gyilkos-tóhoz értünk, a Nap előpáváskodott a hegy mögül.
A Kis-Cohárd és a Nagy-Cohárd fényárban úszott, a Gyilkos-tó fenyőcsonkjain botladoztak a napsugarak. A sziklák viszont égig emelték a fényt. Micsoda ragyogás volt fent a csúcson, a hegyeken! Az Oltárko keresztje mintha nekünk jelzett volna: igen, itt fent, a magasban is járt emberi láb. Ha sokkal merészebb volnék, hegymászó lennék, hogy megmászhassam a sziklákat, de sajnos nem vagyok az.
De az autóbuszból lemertem szállni, körbejártuk gyalogosan a szorost, fényképeztünk, hallgattuk a sziklák között gyorsan rohanó patak csobogását. Néztem, néztem a kristálytiszta vizet, még a kavicsok színe is látszott. Figyeltem a tájat: alszik a nyár a lombok alatt, de fölkelt már az ősz és belopta magát a Békási szorosba. Verőfénye, ökörnyála pókhálóként körbefonta a szívemet.
Ez ám az ősz!
Kívánok mindenkinek, magunknak, mindnyájatoknak még sok ilyen szép oszi élményt!
Talán még megkérjük az oszit, hogy menjünk el jövőre is…
Oproiu Nicolette
