Mindenki indul és mindenki érkezik. A kérdés az, hogy honnan hová. És hány állomáson állunk meg?
Történelmi helyzetek adódnak, amiket az emberek különböző módon élnek meg. Van aki megküzd azzal, amit kap, van aki odébbáll. Különböző okokból kifolyólag kapjuk el azt a helyet, ahová születtünk.
Ez a társadalom kialakította az úgynevezett „erkölcsi halált”, amelyben az értékrendek helyébe „pénzrendek” lépnek, amelyben az egyén értéke a felismerhető, megfogható valóságban áll, nem pedig az elvont világban.
Mindnyájan készülünk valahová, próbáljuk megvalósítani azt, ami nemegyszer megvalósíthatatlan.
Céljaink merészek és törekszünk őket követni. Kompromisszumot kötünk az élettel és embertársainkkal. Sokan futnak e szó értelmétől, de miért?
Egyesek emberi mivoltukat érzik
veszélyeztetve, mert nem tudják elfogadni más igazát. A kompromisszum alapja az igazi kommunikáció. Gondolatok megosztása egymással, ugyanakkor egymás meghallgatása. Tulajdonképpen az ami az emberek által negatívan van értelmezve, nem más mint egy óriási ajándék. Egymásnak ajándékozzuk saját személyünket. A teljes öröm akkor van, amikor el is fogadjuk egymás ajándékát. A másik személy elfogadásával leszünk gazdagabbak. Az ember társas lénynek született. Azzal, hogy megszületünk, kompromisszumot kötünk az élettel.
A harc akkor igazán harc, amikor van aki örüljön a sikerünknek. És a harcra is vetélytárs kell. Az az igazi harc, amelyben a győzedelmeskedő vetélytársát dicséri, nem pedig önmagát. Mindenki győztes akar lenni, de hogyan?
Emberek elméleteket állítanak össze, könyveket adnak ki, gyülekezeteket létesítenek, csak azért mert mindenki önmagát keresi. A „jobb mint a többi” kifejezés naponta elhangzik szülő, rokon, barát, házastárs szájából. Egymást bíztatjuk, egymásnak drukkolunk, sikert kívánunk. És mégis nem lehet mindenkinek sikerélménye. Akár egy versenyben, mindenki azért hajt, hogy pódiumra kerüljön. De hadd képzeljük el az élet pódiumát. Nincs első, második, harmadik helyezett, csak egyszerű díj.
Hogyan válhatunk győztesekké? Hogyha önmagunkkal versenyzünk. Minden egyes nap nyert játszma lehet, ha önmagunk hibáival, hiányosságaink pótlásáért harcolunk. Saját magunk elemzése a legnehezebb mert fel kell ismerjük tökéletlenségünket. Majd ezek változtatásáért harcoljunk. Mert a végcél az, hogy mindenki önmagát tudja győztesnek minősíteni.
Törekvésünk a jóra, vágyunk a lelki tisztaságra erősebb kell legyen mint a társadalom által megszabott szabályok. A ruházat divatja helyett, az Isteni „divatot” követjük! Mert az a végérvényes „divat”, az időtálló.
És végül: hány állomáson állunk meg?
Erre nincs válasz. Illetve… mindenki annyi állomáson áll meg, ahány szükséges ahhoz, hogy amikor leszáll EMBER legyen a neve.
